Nem voltam, mert idő kellett míg feldolgoztam, hogy végzős vagyok. Na ja. Nekem mondod? Durva...
Igazából furcsa. Már most csak az érettségivel van tele a fejem, meg azzal, hogy úgysem fognak felvenni sehova. Ez így maxipozitív hozzáállás tudom, de sajnos nekem most csak így megy. Idén annyira sokan jelentkeztek és úgy felvitték a ponthatárokat, hogy jövőre nekünk tuti nagyon nehéz dolgunk lesz. Félek. Attól is, hogy nem vesznek fel, meg attól is hogy felvesznek, de a barátaim nélkül. Féltem a kapcsolatunkat. Tudom, hogy nem mehetünk együtt mindig mindenhova, de már úgy elterveztünk mindent... És megnyugtató, ha vannak az új helyen olyanok, akiket ismersz, meg ha van kivel laknod, és a többi. Hülye vagyok, tudom. De most annyi dolog kavarog a fejemben. Izgulok a nyelvvizsgáért, hogy mi lesz, ha mégsem sikerült, és egyszerűen mindentől félek. Hogy milyen lesz majd egyedül a nagy betűs életben, egyetemen, egy új városban. Ha meg nem jön össze, akkor is kezdenem kell magammal valamit. Legalább abban már biztos vagyok, hogy ez mi lesz. Maradok a Közgében valamilyen egy éves képzésen, és csak remélem, hogy meg tudom majd valósítani az álmaimat... Tudom, hogy ez a bejegyzés most valúszínűleg nem kötött le senkit, de higgyétek el, nekem nagyon jól esett leírni, amit érzek, a kétségeket, amik most bennem vannak. Mert rengeteg félelmem és kétségem van. Egy dologban vagyok csak biztos: ki akarok szabadulni innen. Én nem fogok ezen a helyen megöregedni, az tuti. És ezért bármire hajlandó vagyok.